Mese a Lányról, akit könnyű szeretni

- "Döntöttünk".
A két Delfin egy pillanatra egymásra nézett, majd sebesen úszni kezdtek. Napnyugtakor
érkeztek a Helyre, és elfoglalták helyüket a hatalmas körben.
Egyikőjük sem tudta felidézni, mikor volt együtt utoljára az összes Delfin - de biztosak voltak benne,
hogy az elmúlt pár ezer év életeiben nem volt ilyen alkalom.
Ha egy ember látta volna őket, biztosan felmerült volna benne a kérdés: miért? - és talán két
okot is talált volna azonnal: szánalom, önvédelem.

Nyilvánvalóan tévedett volna.

A Delfinek nem szánalomból szerették volna megmenteni az önmagát pusztulásra ítélő,
és minden felett uralkodni akaró fajt.
Nem azért határozták el magukat az utolsó percben, hogy saját életüket, és a Kék bolygót védjék - hiszen az ő létezésük úgyis túlmutat e rövid korszakon.
Az ok más volt.

Hirtelen csend lett. A lenyugvó Nappal szemben a Telihold emelkedett, és a Delfinek az ég felé fordították orrukat.
A szürkületben egy vakító fénysugár érkezett a kör közepére.

Nem sírt. Mosolygott. A csecsemő halkan ringatózott a hullámokon.
Megszületett.



Sok év telt el. Az emberiség történelmének utolsó utáni percében a Lány felnőtt. Megőrizve csodálatos Gyermeki lényét gyönyörű Nő lett belőle.
Mélybarna szemei ezer év bölcsességét hordozták magukban, hatalmas Szíve nyitott volt, őszinte Mosolyával mindenkit jobb kedvre derített.

A Szeretetből született Lányt mindenki kedvelte - mindenki figyelt rá-, ezért könnyebben meggyógyíthatta ez emberek Szívét.

Reményt ajándékozott - és Életet.